Amikor belépett a Vadászati Múzeum megújult Széchenyi Zsigmond emlékszobájába olyan érzés fogta el, hogy Zsiga bácsi és Mangi néni csak elszaladt, bármelyik percben visszajöhetnek. A rengeteg személyes tárgy közt megakadt a szeme az egyik kedvenc kiállítási tárgyán, az írógépen.
Hogy miért pont az írógép? Mert ez az a személyes tárgy, ami igazán közel hozta hozzá Széchenyi Zsigmondot. Korábban nem sokat tudott Róla, a munkásságáról. Ha beírta a keresőbe a nevét, megjelentek a „száraz” adatok: Gróf Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon. Gyermekkorát a Fejér megyei Sárpentelén és a csehországi Milleschauban töltötte. Középiskoláit a székesfehérvári Állami Főreáliskolában, majd a budapesti Ferenc József Főgimnáziumban végezte. 1915-ös érettségije után azonnal besorozták és az első világháborúban csapatszolgálatot teljesített 1916 és 1918 között. Felsőfokú agrár tanulmányait 1920 és 1921 között Münchenben és Stuttgartban végezte, majd 1922-23-ban Oxfordban és Cambridge-ben bővítette. Két felesége volt, Stella Cowtherrel 1936-ban kötött házasságot, egyetlen gyermekük Péter 1939-ben született. Második feleségével Hertelendy Margittal 1959-ben házasodtak össze. Dolgozott szakmuzeológusként a Mezőgazdasági Múzeumban, ám 1951-ben kitelepítették, először Polgár mellé, majd Balatongyörökre – a kitelepítés éveiben ismerte meg Mangi nénit. Utolsó éveiben sokat betegeskedett 1967. április 24-én hunyt el Budapesten.
Ám Őt nem csak ezek az adatok érdekelték, hanem szeretett volna többet megtudni Széchenyi Zsigmondról és ezen az úton az egyik legfontosabb eszköz az írógép volt. A lepötyögött betűk, a betűből összeálló történetek, a történetekből készült fantasztikus könyvek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy közelebb kerüljön Széchenyi világához. Széchenyi Zsigmond nem csak egy vadász volt. Számára a vadászat több volt puszta trófeagyűjtögetésnél, vagy a rekordok méricskélésénél. Szenvedélyesen szerette a természetet, az erdőt, az állatokat. Imádott utazni, új vidékeket felfedezni. Megfigyelni az ottani állatokat. Megismerni a helyi szokásokat, kultúrát és az embereket. Európán kívül volt szerencséje felfedezni Indiát, Afrikát és Alaszkát is. Utazásai egész könyvsorozatot eredményeztek. Széchenyi Zsigmond olyan tehetséggel megáldva vetette papírra gondolatait, hogy nem csak a vadászok, hanem a laikus olvasó is szívesen forgatja a könyveit. A lapokat olvasva úgy érezheti ő is ott van például a mesés Indiában a maharadzsák közt, vagy szinte a bőrén érezheti a perzselő afrikai meleget. Az első könyv, amit ajánlottak neki Széchenyi művei közül az Ahogy elkezdődött című könyv volt. Egy csodás időutazás volt Széchenyi gyermekkorába, szinte érezni lehetett a mileschau-i erdők illatát.
„ Kisgyerekkori vadászemlékeimnek se szeri, se száma. Békés, megelégedettségben élő, aranyszívű szülőkkel áldott meg a sors és ennek következtében derűs zavartalan gyerekkorral. Vidéken nevelődtem, csendes gondtalanságban, a szabad természet madárfüttyös, szeplőtelen kertjében. Vagyis- jáger szemmel nézve- megfelelő kilátással léptem az élet nagyvadászatának tekervényes, sőt immár egyre göröngyösebbnek bizonyuló cserkészösvényére.” (Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött)
Ezek a sorok, a szülői tudatosság leírása (Széchenyi csak 18 éves kora után mehetett szarvasra vadászni, mert édesapja azt mondta, hogy a szarvas egy méltóságteljes állat és a vadászatához férfivá kell érni), az a tisztelet mellyel a tanítóiról beszél megadta az alapot, hogy újabb Széchenyi köteteket vegyen a kezébe. A következő könyv a Csui volt. Ez a könyv volt Széchenyi első könyve, melynek helyszíne Afrika. Az általa készített fotók segítségével, nem csak elképzelhette, hanem megcsodálhatta a tájat, a bennszülötteket, az állatokat, vagy a „szúnyogmentes ebédlőt”. Széchenyi bár számos expedíción vett részt, Afrika volt az ahol a legtöbbször, szám szerint kilencszer megfordult.
Ezek a gondolatok kavarogtak benne, ahogy állt az új Széchenyi Zsigmond emlékszoba ajtajában. Nézte a kiállított tárgyakat, melyek Mangi néni lánya, Eszter jóvoltából kerültek a Vadászati Múzeumba. A Logodi utcai lakás berendezése tárul a szeme elé. A sarokban a fogason Mangi néni bundája, kalapja és táskája van felakasztva. Itt vannak azok a tárgyak, melyeket Ők használtak, a bútorok, az ikonikus piros kanapé, az utolsó elejtett bika trófeája. Beljebb sétál, mintha őket keresné és észrevesz egy érdekességet, egy olyan szemétkosarat, amilyet még soha nem látott. Ahogy átér a következő terembe rengeteg fotóval találja szembe magát, melyek szőnyegként fedik be a falat. Ahogy nézi a képeket, melyek azokon a messzi tájakon készültek, hol Széchenyi Zsigmond megfordult. Nem csak Ő, hanem szeretett felesége Mangi néni is ott van néhány képen, aki gyakran kísérte el férjét expedíciójára. Megakad a szeme a falon látható idővonalon, amely azokat a tablókat köti össze, melyek bemutatják Széchenyi Zsigmond könyveit. Ahogy nézi, észreveszi az Ünnepnapok című könyvet. Lassan közeledik a karácsony és eszébe jut az egyik kedvenc idézete.
„ Hiszen a szép múlt, minél vastagabb időréteg rakódik rá, annál fényesebb. Öregedő vadászembernek pedig, elrepült fiatalságáról álmodozni, arról az időről, amikor még nem nyilallott tagjaiba podagra, és bögyközépen tudta találni a szél hajtotta toronyfácánt- ez emberi-, ez vadászemberi dolog.” (Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok)
Cikk írója: Nagy Anita
