65 évvel ezelőtt a kommunista diktatúra rabigáját magáról levetni akaró nemzet kimondta azt, amiről egy világ hitte azt: kimondhatatlan. A magyar nemzet szembeszállt a legerősebb hatalommal: elég volt a zsarnokságból. Az 1956. október 23 –án történtekre emlékeztek meg a ÚRKÁI udvarán.

Senki szolgái nem kívánnak lenni többé, legyen az nagyhatalmi érdek határon túlról, vagy akár csak kicsinyes emberi gyarlóság határainkon belül.  Legyen végre szabadság és nemzeti összetartozás! Csak ennyit szerettek volna elérni. Meg persze azt is, hogy ruszkik haza. Ezért vonultak utcára 1956 október 23-án – idézte fel Horváth Richárd.

Aztán a forradalom átcsapott fegyveres felkelésbe, és közel két hétig ismét Magyarországon dobogott a nemzetek szabadságát óvni akaró és azért aggódó országok szíve szerte a világban. Ez a forradalom 1848-hoz hasonlóan megmutatta, hogy mire képes az ember a szabadságért és a honszeretetért. Budapest utcáin pénzt gyűjtöttek – és a pénzeket ott lehetett hagyni az utcán. Nem nyúlt hozzá senki. A pestiek hosszú sorokban várakoztak hogy vért adhassanak az utcai harcokban sebesülteknek. Falu vitte föl a különböző mezőgazdasági termékeket, hogy élelmezze Pestet. Akkor összeforrt a magyar népnek jobbik része.

A polgármester elmondta: a forradalom a leverését követte az a kegyetlen terror, és a vele járó agymosás lassú csöpögtetése, ami ennek a népnek eltörte a gerincét. Máig nem tudjuk kiheverni azt az időt. Mi vagyunk 1956 áldozatainak ma élő szellemi örökösei, erkölcsi kötelességünk emléküket méltóképpen megőrizni. Õk a szabadságot, függetlenséget akarták, a nemzet jobb létét. S életüket adták sokan mintegy valóra váltva Jézus szavát: „senkinek nagyobb szeretete nincs, mint aki életét adja barátaiért”. Úgy tartja a mondás, hogy „A múlt erős gyökér! Jelen és jövő belőle él.” 1956 forradalma és szabadságharca ilyen gyökér számunkra. S hogy ez ki ne vesszen lelkünkből, sokat kell tennünk ápolásáért közösen a jövőben, nem különben a nemzetért és a városunkért egyaránt – zárta szavait Horváth Richárd.

A HMSZC Damjanich János Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium diákjai, 56 él című műsorukban személyes sorsokon keresztül mutatták be a forradalom elsöprő erejét, és a szovjet megtorlás véres körülményeit.

 

fotó: Albert Péter