A kommunizmus ideje alatt elhurcolt hatvani szerzetesek és családok tiszteletére tartottak szentmisét hétfőn az Újhatvani Római Katolikus Templomban. Az eseményen Horváth Richárd polgármester úgy fogalmazott: az emberi szenvedéstörténet, és azon belül az elhurcolt magyar foglyok sorsa elmondhatatlan. A második világháború után történteket évtizedekre kizárták a közbeszédből. A Kádár-korszak idején nyilvánosan beszélni a gulágokról életveszélyt jelentett. Arról meg végképpen szó nem esett, milyen élete volt az elhurcolt papoknak, szerzeteseknek a táborokban. – Ahogy valamennyi kommunista országban, úgy nálunk is akképp félemlítették meg, „züllesztették szét a nyájat”, hogy előbb megverték, „elnémították a pásztorokat”. Eloszlatva azon tévhitet, hogy a szerzetesek a társadalomtól visszavonulva éltek, a katolikus egyházban a világi papok mellett ők voltak a szellemi élet vezetői, áthatották a mindennapi élet legkülönbözőbb területeit, szervezték a társadalmat a fiatalságtól az öregekig. Túlságosan kilógtak. 1945 után a rendszernek elsősorban éppen ez volt velük a baja – mondta el.

Hatvanban ’46 tavaszán Lukács László Pelbárt 30 éves ferences hittanárt és vele együtt P. Zachar Imre Róbert, Farkas Imre Jozafát és Richter Károly Regalát lelkészeket is letartóztatták. Pelbárt atya mindent magára vállalva, minden gyanút elhárított rendi testvéreiről, akiket bizonyíték hiányában szabadon engedett a rendőrség. Őt, a Finn-Karéliában működő munkatáborba szállították, ahonnan már nem tért vissza élve.

A hatvani ferencesek kálváriája ezzel azonban még nem fejeződött be. 1950 júniusában az ÁVÓ megszállta a hatvani kolostort: a barátokat rajongásig szerető nép azonban kiállt értük. Aki csak tehette, a rendház felé igyekezett.  Egyre nagyobb tömeg vette körül a rendházat és egyre fenyegetőbben kezdték követelni az ávósok távozását. Az ÁVÓ katonasága gumibottal összeverte a ferences és piarista papokat. A rendház köré gyűlt emberek közül 300-at Recskre és más internálótáborokba hurcoltak, 38 családot – csecsemőket és 80 éves aggastyánokat is – 4 esztendőre kitelepítettek. A négy ferences atyát, P. Kriszten Ferenc Raffael házfőnököt, P. Zsiga Kerubin András, Tarcza József Aurél és Veress János Géza hitoktató atyákat, valamint két munkást, Fillér Rezsőt és Karácsony Sándort június 20-án az Andrássy út 60-ba vitték. A vizsgálati fogság közel kilenc hónapja alatt testileg és lelkileg a legszörnyűbb kínzásoknak vetették alá őket, majd hosszú évekre börtönbe vetették őket.

Horváth Richárd rávilágított: 59 évvel ezelőtt végezték ki Nagy Imrét és mártírtársait, akik a papokkal szemben évekig hitték és szolgálták a kommunizmus rendszerét. Kivégzésük egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a kommunizmus hazug eszméjének fenntartása, a hatalom megőrzése érdekében még a saját embereit sem kímélte.

– Nem adhatunk felmentést azoknak, akik tisztességes emberek életét azért áldozták fel, hogy saját önkényuralmi pozícióikat megtarthassák, s ezért hazudtak este, hazudtak reggel, hazudtak minden csatornán. Sem hamis ideológia, sem személyes érdek nem magyarázhatja azt, ha valaki népe, városa ellen fordul – jelentette ki.

– A haláluk pedig nem volt hiába való, mert mi itt vagyunk, és évről évre felhívjuk a figyelmet életútjukon és példájukon keresztül a reánk leselkedő veszélyre. S ha mind többen és többen látjuk példájuk okát, vonjuk le abból a helyes következtetéseket, akkor reményeink szerint egyre kevesebben lesznek, akiket a hamis ideológia hirdetői megtéveszthetnek a jövőben. Ennek reményében hajtsuk meg fejünket az elhurcoltak emléke előtt, s mondjunk köszönetet nekik áldozatukért – hangzottak szavai.

Az elhurcoltakért tartott misét Bokros Levente celebrálta, aki rávilágított: közös felelősségünk, hogy a fiatalokkal megismertessük a múltat, felhívjuk a figyelmet a történelem tanulságaira.  A szentmisét követően megkoszorúzták P. Lukács Pelbárt és P. Kriszten Rafael ferencesrendi házfőnökök emlékére a templomban elhelyezett táblákat, valamint a templom udvarán az összes elhurcolt hatvani emlékére állított táblát.