Tisztelt Hatvaniak!

Május utolsó vasárnapján, azokra emlékezünk „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”  A hőseink előtt hajtunk fejet, kik a magyar történelem során feláldozták magukat nemzetünkért, embertársaikért, a családjukért, szeretteikért, értünk, kik már hosszú ideje békében élhetünk.

A tatárjárás, a muhi csata, a török dúlás, a mohácsi vész, Nagymajtény, a tavaszi hadjárat veszteségei, Világos, Doberdó, a Don-kanyar tragédiája, az 1956-os szabadságharc, a magyarság történelmének fájó eseményei. Ezen tragédiákat már csak a könyvek lapjairól, a fennmaradt kordokumentumokból ismerjük. Egyedül az 56-os hősök maradtak nekünk, akik még elbeszéléseikkel átadhatják, milyen is az, amikor egy nemzet fennmaradása forog kockán, mikor el akarják ragadni identitásunkat, mikor egy népet legdrágább értékétől, a szabadságától akarják megfosztani.

Az elmúlt évszázadokban a magyar népnek sokszor kellett síkra szállnia szabadságáért, s bár meggyötörték országunkat a küzdelmek, sok százezer honfitársunkat veszítettük el, mégis az ő önfeláldozásuknak köszönhető, hogy dicsőséggel tekinthetünk vissza a zivataros időszakokra is. Hőseink megtették a legnemesebb cselekedetet, amelyet ember tehet, a közösségük, az országuk boldogulását a sajátjuk elé helyezték, feláldozták magukat egy szebb jövő reményében.

 

Kedves Hatvaniak!

Napjainkban már nem kell fegyvert ragadnunk, nem ontják elnyomók honfitársaink vérét, mégis számos kihívással kell szembenéznünk. Járvány, gazdasági válság, bizonytalanság, a mindennapi éltünk felborult. Több mint egy éve már, hogy egy számunkra eddig ismeretlen időszakban kell boldogulnunk. Azt hiszem, azt mindannyian látjuk, hogy ez hősök nélkül most sem menne. Persze már nem abban az értelemben beszélünk róluk, mint a világháborúk idején. A jelenkor hősei azok, akik nélkül nem tudnánk megbirkózni a mindennapok kihívásaival.

A hétköznapi hősök, így emlegetjük őket, akik a Covid idején a frontvonalban ápolják a betegeket, akik naponta százakat oltanak be. Hétköznapi hősök azok is, akik kitartottak és tették a dolgukat a legnehezebb pillanatokban is. A boltos, a mentős, a fodrász, a tűzoltó, a rendőr, az ételkiszállító, a tanár, a kőműves vagy a szociális munkás és még folytathatnám a sort.

A mi hőseink azok, akik áldozatokat hoznak a családjukért, a szeretteikért, a gyermekeinkért, közösségünkért, az országunkért nap mint nap. Akik mások érdekeit és problémáit a sajátjuk elé helyezik. Akik azért tesznek, hogy egy jobb világban éljünk és felvállalják az ezzel járó fáradságot és felelősséget. Gondoljanak bele, mi lenne, ha senki nem kísérné át az időseket a zebrán, ha senki sem foglalkozna azzal, hogy mások után felszedje a szemetet a parkban, ha a rászorulóktól mindenki elfordítaná a fejét, ha senki sem lenne egy családban, aki összetartja annak tagjait.

Talán a mindennapokban el sem gondolkodunk azon, hogy ki cserélte ki a villanykörtét a lépcsőházban, amely már két hete nem égett, vagy ki az, aki megjavította az eltört padot a játszótéren. Ők a hiányzó hősök, akik felelősséget vállalnak magukért és egy közösségért, akiknek sokszor csak a hiánya tűnik fel. Ők azok, akik tovább hordozzák őseink példamutatását és tudják, mindnyájan lehetünk hősök, ha törődünk egymással.

Tisztelegjük tehát mindenki előtt, aki az életét adta vagy áldozatot hozott másokért, egy jó ügyért, Magyarországért, Hatvanért. Ők a mi hőseink! Isten áldja őket!