A magyar állam több mint ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés – kezdte megemlékező beszédét Horváth Richárd az Őrszem szobornál. A rideg számadatok ismeretesek: a katasztrófa során száznegyvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát, vagy került hadifogságba, ahonnan sohasem tért vissza. Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket – akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia. 1943. január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást indított a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200 ezer főt számláló 2. magyar hadsereg ellen.

A polgármester rámutatott: a német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar a nagy erejű szovjet ellentámadásnak nem tudott ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag- és felszereléshiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteséget szenvedtek, felmorzsolódtak. A szinte elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.

A 2. magyar hadsereg nem kapott támogatást a német csapatoktól, nem engedélyezték számukra a visszavonulást, a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat. A megmaradt csapategységek súlyos utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak, s keltek át a Dnyeperen. A csatavesztés után a fagy poklától megmenekültek nagy részére a legkegyetlenebb hadifogság várt.

Horváth Richárd elmondta: a háború után a gyászt nem lehetett kibeszélni, a hadsereg megsemmisülése tabutémának számított. Pedig az ember természetével ellentétes, alapvető jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja halottait. Hosszú évekig hivatalosan senki nem beszélt, nem írt róluk. A 78 évvel ezelőtti tragédiáról igenis beszélni kell, közzé kell tenni a még nem ismert írásos dokumentumokat. A még életben lévő és egyre kevesebb túlélők bevonásával hiteles képet kell alkotnunk arról, hogy mi történt a Don-kanyarban apáinkkal, nagyapáinkkal.