Amikor felcsendült A Pál utcai fiúk című musicalből ismert Mi vagyunk a Grund című dal, Jagodics István már tudta, hogy utolsó tanévzárója örökké emlékezetes lesz számára. Kollégái és diákjai az elmúlt hetekben énekkel, tánccal búcsúztak tőle, ő pedig negyven év után elköszönt attól az iskolától, amely nemcsak a munkahelye, hanem a második otthona is volt. – Szinte minden nap megleptek valamivel. Nagyon megható volt, és jólesett megtapasztalni azt a szeretetet, amivel körülvettek – mondja.

A pedagógusi pálya

Jagodics István szülei cipészek voltak, és azt szerették volna, ha fiuk is ezt a hivatást folytatja. A könnyűipari főiskola is szóba került, ő azonban más utat választott. A jászberényi Lehel Vezér Gimnáziumban érettségizett, majd tanítóképző főiskolára járt, továbbá elvégezte a Szegedi Tanárképző Főiskolát is. A labdarúgás és a sportedzői képzés is meghatározó része lett szakmai útjának. Pályáját 1981-ben a selypi általános iskolában kezdte napközis nevelőként. Egy évvel később Zagyvaszántóra került, ahol testnevelő tanárként dolgozott. 1986-ban érkezett a hatos iskolába. Onnantól kezdve pontosan negyven évet töltött az Hatvani Kodály Zoltán Értékközvetítő és Képességfejlesztő Általános Iskolában.

Az első beszédtől az igazgatói székig

A kezdetektől igazgatóhelyettesként, majd 2007-től tagintézmény-vezetőként, 2011-től pedig igazgatóként állt az intézmény élén. Pályájában egy rövid kitérőt jelentett a 2014 februárjától 2015 augusztusáig tartó időszak, amikor tankerületi igazgatóként dolgozott.

Első napjára ma is pontosan emlékszik. Az épületet akkor rendezték be, éppen szeptember elsejére készült el minden. A nyilvános szereplést azonban meg kellett szoknia. Első beszéde alatt annyira izgult, hogy a tollával folyamatosan ütögette a füzetét. Amikor lenézett, azt látta, hogy a lap tele van apró tintapöttyökkel.

Az igazgatói szék számára sosem a presztízst jelentett. – Nem rang, hanem feladat az igazgatói szerep – vallja. Vezetőként alapvetően demokratikus szemléletet követett, ugyanakkor úgy véli, voltak helyzetek, amikor határozott döntéseket kellett hozni. Munkájának alapját mégis a csapatmunka jelentette. Igazgatóhelyettesével, Judittal hosszú éveken át dolgoztak együtt, és mindig hitt abban, hogy egy iskola sikere közös munka eredménye. – Az, hogy a Kodály ma itt tart, nem csak rajtam múlt. Ez csapatjáték. Egyedül nem megy. Meg kell bízni a munkatársakban, mert meghálálják a bizalmat – vélekedik. Vezetőként arra törekedett, hogy olyan légkört teremtsen, ahol a kollégák őszintén elmondhatják a véleményüket, és akár kritikát is megfogalmazhatnak. Úgy érzi, a munkatársaira fordított figyelmet és bizalmat mindig visszakapta az iskola közösségétől.

Az iskola legszebb tizenöt éve

A Kodály azon magyarországi iskolák egyike volt, amelyben bevezették a differenciált tanulásszervezésen alapuló Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programot. A Zsolnai József által kidolgozott módszer meghonosítása sok munkát igényelt, de hosszú távon meghatározta az iskola szemléletét. Zsolnai József egyik könyvét személyesen dedikálta Jagodics Istvánnak: „Pistának, az útitársnak, a hűséges társnak.” Réz Ferenc nevelésszociológus, az iskola első igazgatója pedig egy antológiában úgy írt neki: „Pista barátomnak, aki megmentette az ÉKP-t, és megmentette a Kodályt.”

Jagodics István szerint 2011 után új lendületet kapott az intézmény. Úgy látja, a Kodály elmúlt tizenöt éve az iskola történetének egyik legsikeresebb időszaka volt. Jelentősen fejlődtek a tárgyi feltételek, megjelentek az okostáblák és a projektorok, miközben a szakmai munka is számos eredményt hozott. Az iskolát négyszer akkreditált kiváló tehetségpont címmel tüntették ki, Örökös Ökoiskola lett, 2019-ben pedig elnyerték Heves megyében a legkiválóbb tehetséggondozó iskolai címet. Jagodics Istvánnak pedig szakmai és vezetői munkáját a negyven év végén Eötvös József-díjjal ismerték el.

A sikerek mellett nehéz időszakok is kísérték pályáját. Így például, amikor megszüntették az iskola gimnáziumi képzését, illetve, mikor az intézményt összevonták az óhatvani óvodával. A feladás azonban egyik helyzetben sem merült fel benne.

„A gyermek ember”

Pedagógiai hitvallásának egyik legfontosabb mondata, hogy a gyermek ember. Véleménye szerint a diákok legértékesebb visszajelzése az őszinteség, ehhez azonban olyan légkört kell kialakítani, amelyben nem félnek a pedagógustól. – A pedagógus először legyen jó ember. Ez a legfontosabb. Anélkül nincs jó pedagógus. Ha ez hiányzik, a munkája tele lesz konfliktusokkal.

Úgy véli, minden gyermekben meg kell találni azt, amiben tehetséges. A pedagógus feladata, hogy ezt felismerje, és segítse a képesség kibontakozását. – A gyermek legyen abban a legjobb, amiben tehetséges – vallja. A belső motiváció végigkísérte a teljes pályafutását. Fontosnak tartotta, hogy a gyermek szeressen az iskolában lenni, ugyanakkor a pedagógus is motiváltan végezze a munkáját.

Jeget törtek, hogy edzhessenek

Legkedvesebb emlékei között fontos helyet foglal el a sport. Első csapatára ma is különleges szeretettel gondol. A gyerekek reggel hétre jártak edzésre, és az sem szegte kedvüket, ha télen jeget kellett törniük ahhoz, hogy kézilabdázni tudjanak. – Más idők voltak. Megvolt a motiváció bennük is, és bennem is – idézi fel.

A közelmúltban rendeztek egy focitornát az intézmény fennállásának 40. évfordulója alkalmából, amelyre azok közül is sokan visszatértek, akikkel pályája kezdetén együtt dolgozott. Egykori tanítványai jelenléte különösen sokat jelentett számára.

A társadalom és az iskola világa közben jelentősen megváltozott. Úgy látja, napjainkban több a verbális konfliktus, amelyeknek gyakran az internet a helyszíne. A Kodályban már 2018-ban megtiltotta a mobiltelefonok használatát, évekkel megelőzve az országos szabályozást. Tapasztalata szerint a pedagógusok is egyre inkább felismerték, hogy ha több figyelmet fordítanak a nevelésre, az oktatás is könnyebbé válik.

A biztos háttér

Jagodics István feleségével, Ágival negyvenöt éve házas. Még a főiskolán ismerték meg egymást, később együtt is dolgoztak. Felesége egész pályája során biztos hátteret jelentett számára. – Mindig ott volt mellettem, állandó támaszom volt mindenben. Sokat átvállalt, és mindent meg tudtunk beszélni – emlékezik vissza. Egy fiuk született, Milán, családjukhoz pedig később menyük és két unokájuk, Blanka és Boróka is csatlakozott.

A nyugdíjas évekre már vannak tervei. Kerékpározni szeretne, többet kirándulna, hosszabb utakra és wellnesspihenésekre menne, valamint több időt töltene az unokáival. Legfontosabb kívánsága, hogy egészsége megmaradjon.

Az iskola azonban hiányozni fog számára. Kollégáinak pedig azt üzeni: szeressék, amit csinálnak, legyenek csapatjátékosok, bízzanak egymásban, és soha ne feledjék: „Egyedül nem megy.”