Aradon, 1849. október 6-án kivégezték a szabadságharc 13 tábornokát. Róluk, és minden – az 1848-49-es forradalomban – vértanú halált halt hősről emlékezünk meg október 6-án. Hatvanban a szabadságharc hatvani csatájában elesett honvédek emlékművénél rótták le tiszteletüket az emlékezők. Az 1848/49-es magyar szabadságharc kapcsán a többi közül két igazán fontos dátumot őrzött meg a nemzettudat. Egyik a kezdete, 1848. március 15-e, a forradalom lángjának pesti fellobbanása, mely a nemzet dalát szabadságharcos szimfóniába transzponálta, a másik, nem is a szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel napja, hanem a magyar honvédsereg 13 tábornokának Aradon 1849. október 6-án történt kivégzése. Mindkettő emlékét őrizzük, egyiket ünnepeljük, másikat gyászoljuk. Ezen a napon 1849-ben már nem élt a remény a magyar szívekben, a szabadságvágy lángoló fénye a lelkek mélyén pislákoló parázzsá halványult.

Horváth Richárd polgármester beszédében felidézte a vértanúk kegyetlen kivégzéseit, rámutatva arra, hogy a Habsburgok nem ismertek kegyelmet, bosszú volt és megtorlás amit véghezvittek. Kijelentette: – Nemekből nem épül fel nemzet, obstrukcióval nem lehet országot vagy egy várost képviselni. Főleg nem építeni – jelentette ki.

Mint mondta: a kapott sebeket az idő begyógyítja, és a gyűlölet hullámai által keltett lelki viharok felett átveszi az irányítást a józan belátás, mely a kiegyezés irányába mutat. S bár Kossuth sohasem bocsátott meg Deáknak, s a kiegyezést nemzetárulásnak titulálta, de ma már tudjuk, hogy a nemzet előrehaladásának szempontjából szükséges és bölcs döntés volt az 1867-es kiegyezés.

A polgármester leszögezte: tőlünk, a mai nemzedékektől a történelem most vértanúságot nem követel, de hitet és hűséget igen. Követeli, hogy higgyünk az eszméinkben, és hűségesen kiálljunk értük, és tegyünk meg mindent, ami gyarló erőnkből telik. A XXI. században a szabadság és függetlenség ügye nem azon múlik, mint a XIX. században. A magyarság számára a XXI. században a szabadság és a függetlenség mindenekelőtt nemzeti identitásunk megőrzését, kulturális gyökereink megerősítését jelenti az utókor számára. Arad gyertyái tehát ezt az utat világítják meg nekünk.

Hozzátette: az áldozat sohasem hiábavaló, ha annak árán valamit megőrizhetünk a múltból és valami újat építhetünk a jövő számára. Tanuljunk történelmünk nagy alakjaitól, és a széttöredezett magyar valóságban nyújtsuk egymás felé a kezünket, míg átér ideológiai vagy gazdasági törésvonalak szakadéka felett. Legyen ebben vezérfonalunk az összefogás, és legyen zászlónk a cselekvő erény! – zárta gondolatait Horváth Richárd.

Az aradi vértanúknak a Szent István Általános Iskola tanulói állítottak emléket. A diákok részletesen bemutatták a 13-ak utolsó pillanatait, gondolataikat. Az ünnepség végén a pártok, állami intézmények és civil szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat a hős honvédek emlékművénél.