A Hatvany Lajos Múzeum legutóbbi Sörkurzusa a legavatlanabbakat is amatőr sörszakértővé tehette, hiszen Hegyesiné Vecseri Beáta előadásában az alapokról indult és a maximalizmusra törekedett.  A jelenlévőkkel megismertette a sör évezredes múltját, hogy a főzési eljárások minként változtak az idővel, kitért az alapanyagok minőségére, és a csíráztatásra is. Beszélt a sör jótékony, vérnyomáscsökkentő hatásáról és arról is, hogy manapság reneszánszát éli a sörfogyasztás hazánkban.

A Hatvany Serfőzde tulajdonképpen a 2010-es években kirobbant sörforradalom része, s egyben mégis komoly hagyományokra épül.  A helyi sör népszerűsége mellett a karaktere és arculata is egyre erősebb. Nemrégiben tartották meg keresztelőjét, most pedig a legendája is megszületett. Az intézmény egy pályázatot hirdetett meg, amiben arra kérték a kreatív alkotókat: hozzák létre a Hatvani Ser legendáját. Végül a bírálók Ságiné Szűcs Klára írását találták a legjobbnak. Elmondta: rendszeresen szokott írni, publikálni, s mikor meglátta a felhívást, azonnal megfogalmazódott benne: megalkotja a legendát. – Általában egy hosszabb folyamat nálam az írás, de ez annyira inspirált, hogy egy szombat délelőtt, főzés közben megszületett a legenda. Nagyon örülök, hogy az én legendámat választották – mondta el Ságiné Szűcs Klára.

 

Íme a győztes legenda:

 

Így született a Hatvani Ser

Történt egyszer, valamikor réges-régen, úgy az 1600-as évek legvégén, hogy egy tekintélyes úr Hatvan városába érkezett. Látszott rajta, hogy nem akárki, gazdag, vagyonos embernek tűnt. Útja során igen megfáradt, ezért pihenni vágyott. Ki is adta a parancsot: ebben a kis városkában megéjszakázunk. Kerestek is neki egy fogadót, ahol ehetett, ihatott, megalhatott. Szép számú kísérete minden szavát leste, mert féltek ám éktelen haragjától, az uraság ugyanis, ha valami nem tetszett neki, azonnal rácsapott hatalmas botjával a hozzá legközelebb állóra, legyen az nemes ember, vagy szolga, neki mindegy volt.  Nosza, a fogadós is hamarjában rendelkezni kezdett. Már előre dörzsölte a markát a busás haszon reményében. Nem volt rest az összes fehérnépet a konyhába vezényelni, parancsokat osztogatni. Lett is nyomban nagy sürgés-forgás, tyúkot, kokast öltek, fácánt gyömöszöltek a fazékba, ízletes húsos levesnek valókat tisztítottak, pityókát hámoztak.

– Ihatnék! – szólt a nemes vendég. Fogadós, hozzon innom, de izibe!

– Jófajta helyi borral szolgálhatok, máris szaladok, egészségére váljon – tetszelgett a vendéglős, s már fordult is a hordók felé.

– Borral? No, azt ihatok bárhol, nekem sert hozzon! – méltatlankodott az uraság, s fanyalogva fordult a kísérete felé.

Most aztán bajban volt a fogadós. Tördelte is a kezét, ingatta a fejét, már majdnem jajveszékelt, mire megmert szólalni.

– Ser? Hát hallottam már róla, de nálunk az nincs, itt még senki sem ivott sert, nem is tudjuk miféle ízű itóka az. Magyar embernek a bor az ital! Kiváló szőlőültetvények szegélyezik a mi városunkat is, gondos parasztok, gazdák vigyázzák egész évben, a határban vörösbornak való terem. Nosza, kóstolja meg csak kegyelmességed, mert híres a mi borunk, messzi földről is ide járnak a kereskedők érte – fontoskodott a vendéglős, de közben tisztes távolságot tartott félelmében, nehogy az ő hátán csattanjon a bot.

– Nem ismerik a seritalt? – vált izgatottá a vendég. No, majd akkor mesélek én róla.

Hát tudják meg, hogy a sert már az ókorban is nyeldeste az ember. Leginkább árpából készült, ezért sokáig árpalé volt a neve. A szerzeteseknek, Isten áldja őket, sokat köszönhetünk, mert nem csupán mohón itták, de folyamatosan javították is a serkészítés módozatait. Egyre népszerűbb ital lett, már nemcsak családi főzdékben, hanem gyárakban is készítik. Micsoda világ vége hely ez, hogy itt senki nem issza! No, majd teszünk róla, hogy kendtek is megismerjék, megkóstolják, aztán majd úgy megszeressék, hogy soha le se szokjanak róla. Igazi serivó volt, barátja a barna lének, de most kénytelen-kelletlen megízlelte a hatvani veresbort. Nagyon forgatta a szájában a kortyot, öblögette a gigáját, ízlelgette a nedűt, s közben egyszer-kétszer még valami hmm, hű dicséretfélét is elmormogott.

– Most már ehetnék! – parancsolta, s a fogadós népes szolgaserege mindjárt az asztalra varázsolta a sok ízletes, falusias kosztot. 

Amikor befejezték a kiadós lakmározást, a nagyúr mind a tíz körmét megnyalta, nagyon elégedett volt, dicsérte is a vendéglátást, még a botja munkába állításáról is megfeledkezett.

– No, mert ilyen fenséges, királyi lakomában részesítettek, tisztességesen vendégül láttak, megkedveltem e helyet, ezért most jutalmat ajánlok. Birtokot, uradalmat veszek e városkában, s itten én egy serfőzdét is építtetek, meg hozzá egy vendéglőt. Mához három évre már kész is lesz. De kívánságom is van. Feltételül szabom, hogy a sernek mindig hazája legyen Hatvan. Háromfélét kell készíteni, azokat pedig illessék a Hatvani Világos, Hatvani Búza és Hatvani Barna nevekkel. Kézműves módon készüljön, a város vezérei pedig sose legyenek rest azon fáradozni, hogy ezt a nemes helyi nedűt minél nagyobb számban megismerjék és megkedveljék az emberek széles e földön, határon innen és túl. Ezzel hívatták a bírót, kiállították az okmányt, s amúgy Istenesen kezet ráztak a nagy ígéretre.

Ez az uraság nem volt más, mint Karl Theodor Otto zu Salm herceg, de ezt már csak akkor tudta meg a városka tisztes polgársága, amikor az már messze járt, csak az aláírása maradt a serfőzdét alapító híres dokumentumon.

 

Ságiné Szűcs Klára Mária