A mai napon azokra a magyar katonákra emlékezünk, akik a II. világháború egyik leglehetetlenebb küldetésében lelték halálukat. Azokra a honfitársakra, akik esküjükhöz méltóan teljesítették a német hadvezetés parancsát, és halálukig igyekeztek helyt állni egy lehetetlen helyzetben. A Don-kanyarnál elszenvedett vereség azóta hazánk talán legszomorúbb veszteségeként vonult be a történelemkönyvekbe. Ez fájdalmas veszteség, hiszen a második magyar hadsereg eredetileg kétszázezer fős állományának fele odaveszett.

Az akkor történtekről minden évben megemlékeznek Hatvanban. Most is az Őrszem szobornál gyűltek össze a megemlékezők, hogy leróják kegyeletüket a hősök előtt. Horváth Richárd polgármester felidézte: szomorú veszteség ez, hiszen hadseregünknek esélye sem volt a győzelemre. A magyarok ugyanis a helytálláshoz szükséges fegyverzet, lőszer, ruházat és élelem hiányában voltak kénytelenek harcolni egy valószítlenül hosszú, kétszáz kilométeres fronton a mínusz 30-40 fokos fogvacogtató keleti fagyban. Mint mondta: lelki szemeinkkel talán még látjuk őket ma is, ahogyan az éhségtől legyengülve, lenge öltözetben vacogva, remegő kézzel tartják a fegyvert, s néznek farkasszemet a bőségesen felszerelt, óriási túlerőben lévő Vörös Hadsereggel, és teljesítették a parancsot: harcoltak az utolsó emberig, az utolsó töltényig. A szovjet levéltárak adatai szerint az ellenfél vesztesége százötvenezer főre tehető, s elvesztette felszerelésének és hadi technikájának nagy részét, helyt álltunk tehát – szögezte le.

A városvezető úgy fogalmazott: mi hiszünk abban, hogy az erő nem egyenlő az erőszakkal. Míg az erőszakos legyőzni akar, addig az erős meggyőzni. A háborút az erőszakos robbantja ki, az erős békét köt. Az erőszakos elvesz, míg az erős megoszt. Az erőszakos uralkodni akar, míg az erős együttműködni. Az erőszakos mindig másra mutogat a bajban, az erős viszont vállalja a felelősséget. Az erő a szeretetben, a gondoskodásban, a felelősségvállalásban és az összefogásban rejlik. – Hisszük, ha egymás felé nyújtjuk a kezünket, semmi sem lehetetlen. Mi, a 2025-ben élő hatvani magyarok megtanultuk a történelem leckéjét. Mi az őszinteségben, a közösség erejében, a kedves szeretetben és törődésben, valamint városunk és környezetünk megóvásában és fejlesztésében hiszünk – részletezte.

A hatvani esemény végén a megemlékezők mécsesekkel tisztelegtek a hősi katonák emléke előtt az Őrszem szobornál.

Fotó: Albert Péter