Kevesen olyan szerencsések, hogy már gyermekkoruktól tudják, milyen hivatást választanak maguknak. Padányiné Kalocsai Editnek nemcsak konkrét terve volt tizennégy éves korában, de a gyakorlatban is kipróbálta már magát. Habár neki is volt korábban kitérője – gondolkodott a szemészorvos hivatáson –, de már nyolcadikos korára megfogalmazódott benne, hogy gyermekekkel szeretne foglalkozni. Ezért a nyári szünetben képesítés nélküli óvónőként helyezkedett el ott, ahol született és élt, Zagyvapálfalván, Salgótarján egyik városrészében. Óvodásokra vigyázott, és táplálta azt az ösztönös szeretetet, ami az óvónők, dajkák, kisgyermeknevelők sajátja. Szülei mindenben támogatták, azt szerették volna, ha megvalósítja álmait. – Nagyon hálás vagyok nekik, mindig mellettem álltak és támogattak. Édesapámtól örököltem a humort, édesanyámtól pedig a gondoskodás fontosságát. Megtanították, hogy csak olyat tegyek, amit becsülettel fel is tudok vállalni. Az ő nevelésük, a boldog gyermekkorom vezettek el oda, hogy magabiztosan és kiegyensúlyozottan vágjak neki az életnek – fogalmazott.

Tizennyolc évesen került el otthonról, amikor felvették a Kecskeméti Óvónőképző Intézetbe. – Nagyon sok tapasztalatot szereztem ezekben az években. A képzésem során olyan alapvető értékekre tettem szert, amelyek a mai napig visszaköszönnek a munkámban. Már akkor is a ma érvényes készségekkel kellett rendelkeznie egy óvónőnek. Nagyon büszke vagyok rá, hogy olyan emberektől tanulhattam a főiskolai éveim alatt, akik a szakma kiemelkedő alakjai voltak. Közülük is kiemelkedett Forrai Katalin, aki az óvodai zenei nevelés legnagyobb alakja. Már akkor megismerkedhettem a szervezési feladatokkal, hiszen kollégiumi titkárnak választottak. Meg kellett tanulnom, hogyan értsek szót hallgatóként az oktatókkal – mondta.

A főiskolai éveket követően, 1981-ig a salgótarjáni, XV. számú napközi otthonos óvodában dolgozott, ahol a gyakorlati idejét is töltötte. Majd Hatvanba költöztek, és ugyanebben az évben már a Vörösmarty téri Óvoda munkatársa lett. – Nagyon szerettem a korábbi munkahelyemet, de az élet közbeszólt, férjhez mentem és ezzel új irányt vett az életem. A férjem katona, a nagygombosi laktanyában kezdte szolgálatát, így költöztünk Hatvanba. Szerencsére azonnal találtam magamnak munkahelyet. Ez annyira jól alakult, hogy az egész pályafutásom alatt itt dolgozhattam. A kezdetekben délutános óvó néni voltam egy 38 fős csoportban. Nehéz időszak volt ez számomra, hiszen teljesen más városban, új körülmények között, új életformában kellett dolgoznom. Azonban mindig is törekedtem arra, hogy az adott helyzetből a lehető legjobbat hozzam ki, így igyekeztem pozitívan hozzáállni a helyzethez. Olyan kolléganőim voltak, akik támogattak abban, hogy – egy héten két alkalommal – én tartsam a testnevelés foglalkozásokat. Később a Vörösmarty téri Óvodából indult el Hatvanban a heti váltás alapján kialakított munkarend az óvónők között. Időközben két gyermekem született, Barbara és Zoltán, és ők is megerősítettek abban, hogy a gyermeki szeretet ad igazán erőt a mindennapokban – fogalmazott.

Tizenkét évvel később óvodavezető-helyettes, huszonhárom év után tagóvoda-vezető lett, 2011-től pedig függetlenített vezetőként állt az intézmény élén. – Egész pályafutásom alatt arra törekedtem, hogy ki tudjak teljesedni a szakmámban. Ez nem valósulhatott volna meg, ha nincs mellettem egy olyan csapat, melynek tagjaira mindig számíthatok. Egyrészt mindenkori vezetőim támogatták szakmai elképzeléseimet, másrészt 21 évig ugyanazzal az óvónővel, Erzsike óvó nénivel, és ugyanazzal a dajka nénivel, Bella nénivel dolgoztam együtt. Mindig harmóniában folytattuk a munkánkat, ami biztonságos és meghitt környezetet teremtett az óvódásainknak. Emellett a mai napig olyan munkatársak dolgoznak az óvodában, akik egy nagyon összetartó csapatot alkotnak. Azonosulni tudtak a szakmai elképzeléseimmel és támogatták is azt. Így tudtunk mindig minőséget szolgáltatni. Segítette a szakmai megújulást az is, hogy folyamatosan képeztem magam. A fentiek is hozzájárultak ahhoz, hogy 2019-ben felvették a Hatvani Helyi Értéktárba a Vörösmarty téri Óvodában folyó nevelési tevékenységet. Immár hivatalosan is érték lett az itt folyó munka – fejtette ki.

Két ember közt a legrövidebb út a mosoly – vallja Edit óvó néni. Munkája során mindig fontosnak tartotta, hogy boldogságot sugározzon a gyermekek felé. – Óvó néniként is anya vagyok, ezt mindig szem előtt tartom. Ha az óvodásaimmal beszélgetek, mindig partnernek tekintem őket, hiszen a bizalom a legfontosabb a kapcsolatunkban – fogalmazott. – Hiszem, hogy ehhez a hivatáshoz nemcsak a tananyag ismerete a fontos, legalább ennyire meghatározó a nagyfokú ösztönösség, hogy a gyerekek felé a szeretetet közvetítsük. Minden gyermekhez meg kell találni az utat, hiszen mindegyik más személyiség. Valakinek ölelésre, valakinek csak egy simogatásra van szüksége és akad olyan is, akit szavakkal kell megnyugtatni. Ettől csodálatos ez a szakma, hogy különböző és különleges gyermekeket ismerhetünk meg és nevelhetünk – fűzte hozzá.

A mai napig – a lehetőségekhez képest – nyomon követi volt óvodásai életét. A szülők is gyakran fordulnak hozzá nevelési tanácsokért, ami nagyon fontos visszajelzés számára. – A szakmámban döntő a hitelesség és a következetesség, az ilyen kapcsolatok mutatják meg, hogy jó úton haladtam. Rengeteg relikviám van otthon, mindent igyekszem megőrizni, amit az óvodásaimtól kaptam. Számomra ezek nagyon szép emlékek, megmutatják, hogy fontos voltam nekik, hogy ők mennyire őszintén szerettek – közölte.

Ha újrakezdhetném, akkor is ezt csinálnám – mondja. Padányiné Kalocsai Edit mindent megvalósított, amit a családi élete mellett szakmailag elérhetett. Az óvónői hivatásban ki tudott teljesedni, és rengeteg szeretetet kapott. A szakmai sikereinek fő támaszai, férje, aki egyetemi tanárként oktat a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, lánya, aki logopédus és tanító, valamint fia, aki IT szakember.

Nagy terve, hogy a 121 éves Vörösmarty téri Óvoda történetét papírra vesse. Jelenleg ő dolgozik az óvodában a legrégebb óta, idén éppen negyven éve. Májustól nyugdíjba megy, azonban továbbra is a gyermekek közelében marad. Alkalmanként még visszajár az óvodába is, emellett most már nagymamai feladatainak szenteli a mindennapjait, hiszen Lilla és Andris unokái számítanak rá, emellett nemsokára érkezik a harmadik unokája is.

A következő óvodapedagógus generációnak pedig Nyírő András szavait szeretné ajánlani: ”A gyermeknevelésben nem beszélni kell. Mondhatsz, amit akarsz, úgysem a szavaiddal – az életeddel mutatsz példát! ”