Ha bárki úgy dönt, részt vesz egy hatvani rendezvényen, a programok mellett egy dologra biztosan számíthat: Albert Péter ott lesz. Fényképezőgépével minden eseményt megörökít, nem marad le semmiről. Ez a munkája, illetve – mivel azt csinálja, amit igazán szeret – nevezhetjük inkább hivatásának.

Peti hosszú évek óta a kollégám, ha találkozunk, humorával megalapozza a beszélgetések hangulatát, sztorijait pedig évekkel később is emlegetjük. Már messziről feltűnik jellegzetes sildes sapkája, kockás inge, hűvösebb időben pedig őszszínű sálja, és hozzáillő bojtos fejfedője. Korábban még a hosszúra növesztett szakálla is segítette azonosítását. Ahogy én látom, személyisége azt tükrözi, amit csak úgy szoktak emlegetni: művészlélek. A jelző nála valós, hiszen – bár kevesen tudják – Peti nemcsak a fotózásban jeles. Hallás után is elzongorázza, gitározza a dallamokat, emellett rajzolásban is tehetséges. Ám ezeket csak otthon gyakorolja, a fényképei azok, amelyeket a közönség elé tár. Nyolcadikos ballagásán kapta meg első gépét, egy automata kisfilmes fényképezőt. Az elhivatottság édesapjától és keresztapjától jött, akik hobbifotósként kísérték végig gyerekkorát. Nagyúton élt és cseperedett fel, majd műszaki szakközépiskolába járt, gépgyártástechnológia-szakra. Akkoriban még azt gondolta, ez a számára kijelölt irány, ám a szakmában töltött évek után rájött, olyan korlátokat jelent ez számára, amelyek között nem szívesen mozog.

Ezt követően több mindent kipróbált, tíz évet autókkal kapcsolatos munkahelyeken töltött. Mivel sehol sem érezte teljesnek önmagát, újra a fotózás felé vette az irányt. Igazán akkor merült el benne, mikor 2007-ben megismerte feleségét, és Gyöngyösre költözött. – Amikor megláttam egy Tündéről készült profi fotósorozatot, megszállt az ihlet, és arra ösztönzött, én még jobbakat készítsek majd róla. Ő lett a múzsám. Az első komolyabb gépemet az esküvőnk előtt, nászajándékként vásároltam, még a házasságkötés napján is fotóztam magunkat – mondta. Később a városi fotókör tagja lett, ez további fejlődési lehetőséget jelentett számára. Ott havi rendszerességgel adtunk be és kaptunk feladatokat. Végigjártam a szokásos szamárlétrát, eleinte leginkább a természetet fotóztam. H. Szabó Sándor Szuszu is tartott nekünk előadást. Riportképsorozat készítését adta ki feladatnak, és mikor értékelte, az enyémet nagyon megdicsérte. Ekkor kaptam kedvet a riportfotózáshoz. Megtiszteltetés, hogy később kollégák lettünk – fogalmazott. Fontosnak tartotta, ezért megszerezte a fényképész képesítést, úgy érezte, megtalálta az útját. Egyre inkább az emberekkel kapcsolatos témák kezdték vonzani. Első önálló kiállítása – a gyöngyösi Autista Segítő Központ lakóiról – a helyi művelődési ház kiállítótere után a budapesti központban is bemutatásra került. Ekkor már rendszeresen teljesített különféle fotós megbízásokat, többek között esküvőket, családi eseményeket és kulturális rendezvényeket örökített meg. Hamarosan megtalálta az első komolyabb lehetőség. – Ahogy mondani szokták, jókor voltam jó helyen. A fotókör tagjaként rendszeresen készítettem képeket a helyi művelődési háznak. Az egyik kiállításon ott volt a Heves Megyei Hírlap akkori újságírója is. Megkérdeztem tőle, keresnek-e fotóst, meglepetésemre igennel válaszolt. Pályáztam, és megkaptam a munkát. Így 2009-től én lettem Gyöngyös és Hatvan környékének fotóriportere a megyei lapnál– fejtette ki. Ennek köszönhetően városunkban is egyre inkább megismerték. A hatvani média munkatársaként 2012-től minden helyi rendezvényen, kulturális programon, gyerekelőadáson ott van, és dokumentálja a hatvaniak pillanatait. Több díjat is nyert már képeivel.

Az évek alatt megtapasztalta, hogy a fotózásnak vannak előnyei és hátrányai is. – A legrosszabb a munkában, hogy többször kellett már temetést fotózni, ez nagyon nehéz feladat, akárcsak a balesetek rögzítése. Emellett – mint ahogy egy mentorom fogalmazott – egy fotóriporter mindig örök kívülálló a rendezvényeken – mondta. Kettős érzésként írta le, hiszen jelen van mindenhol, mégsem részese igazán az eseményeknek. Eleinte frusztráló volt számára, de ma már ritkán jön zavarba. – Viszont pozitívum, hogy sok olyan érdekes helyen jártam már, ami másnak nem adatik meg. Jó pár magaslati helyszínről láttam már a várost, így a DISZI, a kórház vagy a könyvtár tetejéről is. Illetve számos élménnyel gazdagodtam, egy sebészeti műtétet végigfotózhattam, régészeti ásatásokat láttam és driftautóban is kattintgattam. És persze vannak vicces sztorik is, mint például, amikor tíz pár zoknival és egy áldással fizetett egy fotóalany az elkészült anyagért – részletezte.

Talán kijelenthető, hogy Hatvanról neki van az egyik legnagyobb képarchívuma, de a legszínesebb biztosan. A múlt hónap végéig összesen 3916 anyagot fotózott a hatvani médiának. – Szeretem a munkámat és boldoggá tesz, hogy a saját látásmódomon keresztül közvetíthetem az eseményeket. Ezzel rengeteg embert informálhatok, és sokuknak okozhatok örömet a fotóimmal – fogalmazott. Kedvtelésből olyan képriportokat is készít, melyek általában világnapokhoz kapcsolódnak s köthetők Hatvanhoz. Így például van sorozata a méhek, a tűzoltók vagy éppen a Down-szindróma világnapjáról is.

A legtöbb embernek van olyan hobbija, amelyben kiteljesedhet. Petinek ez a flipperezés. Még a középiskolában szerette meg, iskola után mindig valamelyik vendéglátóegységben játszott. Majd már felnőttként, 2008-ban talált egy számítógépes flipperszimulátort, ami tartalmazta az összes asztal digitalizált változatát. Később jött az ötlet, hogy készít magának egy sajátot. – A pandémia alatt vágtam bele, építettem magamnak egy virtuális flippert. Ez egy gamer PC, két monitorral, bedobozolva, igazi flipper gombokkal, átalakító elektronikával, gyorsulás érzékelővel, hogy meglökhessem, mint az eredetit. Nagyon hasonlóra sikerült megépíteni. Ha csak tehetem, ezzel vezetem le a feszültséget, jó érzés a saját határaimat megdönteni. Már igazi flipper versenyekre is eljárok. És mostanában eredeti flippereket is szereztem, folyamatosan kutatom fel őket, keresem, kinél találhatnék gépeket – mondta.

Mai napig anyukája a legnagyobb rajongója művészetének, feleségével pedig, mint mondta, kiegészítik egymást, mind a ketten a művészetek kedvelői. – Ő zenetanár, jól megértjük egymást. Nagyobbik lányom, Viktória zongorázik, kisebbik lányom, Réka is biztosan talál majd magának olyan művészeti ágat, amelyben önmaga lehet. Nekem ők a hátországom, sokszor elkísérnek a rendezvényekre, jó érzés, hogy bármiben számíthatok rájuk – fogalmazott.

Petinek a carpe diem életérzés igazán fontos, véleménye szerint az adott pillanat mindig kiemelkedő, amit meg kell élni, és ha csak lehet, meg is kell örökíteni. Célja pedig a jövőre nézve, hogy a képeivel maradandót alkosson, és még több álmát megvalósíthassa.