Már 100 éve áll nyugodtan, erőt sugárzó tartással a Kossuth téren, a puskájára támaszkodva a hős hatvani katona. Arcéle a magyarok jellegzetes vonásait egyesíti, tekintete jelképesen a távolba mered, őrzi a várost. Az évforduló alkalmából tartottak itt megemlékezést szombaton, ahol Horváth Richárd polgármester felidézte a szobor történetét.

A magyar országgyűlés 1917-ben fogadta el „A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló VIII. törvénycikket, amely felkérte a településeket, hogy anyagi erejüknek megfelelően állítsanak olyan tárgyi emléket, amelyen megjelenítik a harcok során elesett hősök névsorát. Hatvanban azonnal gyűjtést szerveztek, és rövid időn belül jelentős összeg gyűlt össze az emlékmű felállítására. A szobor elkészítését – az akkor már országosan ismert önművelő szobrászművészre – Finta Sándorra bízták. – Mi, hatvaniak jól tudjuk, hogy a törvény elfogadása után városunk emlékművét avatták fel elsőként az országban – fogalmazott a városvezető.

Az alkotás gyorsan el is készült, és még abban az évben felállították a város főterén. Magára a szoboravatási ünnepségre napra pontosan száz évvel ezelőtt, november 25-én, vasárnap került sor. A hatvani szobor avatása után egyre másra állították fel országszerte a Hősök szobrát. Finta Sándor maga is több más település felkérését fogadta el újabb szobrok elkészítésére.

Az Őrszemnél Simon Tamás, a Bajza József Gimnázium és Szakgimnázium tanára tartott történelmi visszatekintést arra az időszakra, aminek a szobor állít emléket. Felidézte az I. világháború kirobbanását, a Ferencz Ferdinád elleni merényletet, részletesen beszámolt az akkori eseményekről.

Hatvanban minden év május utolsó vasárnapján, a magyar hősök emlékünnepén itt, az Őrszem szobornál hajtanak fejet, emlékezve azokra a magyar katonákra és civilekre, akik a hazáért haltak meg. A hősök emlékünnepét 1924-ben foglalták törvénybe, igaz, 1945-től a kommunista időszakban nem tartották meg. 2001-ben, a korábbi ünnep körét kibővítették mindenkire, akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. A megemlékezés – amelyen a Szent Adalbert Kórus világháborús dalcsokrot adott elő, míg a bajzás diákok verseket szavaltak – koszorúzással és a mécsesek elhelyezésével ért véget.