Ma, amikor közel egy emberöltőnyi távolságból emlékezetünket a recski munkatáborba hurcoltakra irányítjuk, szinte fel sem tudjuk fogni, hogy a magyar történelem ilyen sötét mélységeket is rejtett magában. Sokáig mély hallgatás övezte e pokoli helyek hazai létezését, csak a rendszerváltást követően vált megismerhetővé az ottani borzalmak valóságos története. Mert a táborok története a Magyarországon dúló kommunizmus történelmi valósága. A táborok történelmi valósága más mint a börtönöké. A börtön azoké volt, akiket a bíróság jogerősen elítélt, és az elrettentés nyilvános eszközeként funkcionált.

A sokféle tábor viszont azoké, akiket ítélet nélkül önkényesen tartottak fogva, átmenetileg kizárva őket a társadalomból, mert gyanúsak, veszélyesek, ellenségesek az adott hatalmi rendszer számára politikailag, ideológiailag, etnikailag, fajilag, vallási vagy más alapon. Az idősebb nemzedék jól emlékszik arra, hogy “a felszabadulás” után az ártatlan emberek meghurcoltatásának egyik legszégyenteljesebb módja az internálás volt. Elég volt hozzá a puszta gyanú vagy politikai ürügy, “fogjuk rá” minden bizonyíték nélkül: reakciós, osztályidegen, deklasszált, megbízhatatlan, demokráciaellenes, klerikális, a nép ellensége.

A népre természetesen csak hivatkozott az egypárti diktatúra a kollektivizmus frazeológiája szerint. Az internálásnak, a bírói ítélet nélküli rendőrhatósági őrizet alá helyezésnek számtalan oka volt az osztályharc fokozódásának időszakában.

Vajon ki ne ismerné ma már Bacsó Péternek erről a korszakról alkotott zseniális filmjét a Tanút, amely a szatíra és a tragikomédia eszközével eleveníti meg az akkori idők uralkodó politikai észjárását és emberi sorsok drámáit.

Csak néhány statisztikai adat ez időkről. Körülbelül 55 ezer embert internáltak 1945-től 1953 júliusáig. A munkaszolgálatosok száma : kb.28 ezer.

Kiépítik az állambiztonsági börtönök, internáló-, kitelepítő-, gyűjtő-és munkatáborok hálózatát: Budapest, Kistarcsa, Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika, Hortobágy, Bernátkút, Márianosztra, Vác, Dunabogdány, Megyer, Oroszlány, Inota, Tatabánya és így tovább.

S ekkor még nem szóltunk arról, hogy 1953-ban az állambiztonsági szervek csaknem 1,2 millió embert figyeltek meg.Sokan bírósági ítélet nélkül tűntek el, egyesek a Szovjetunióba hurcolva megsemmisítő táborokba kerültek. Akik ellen nem tudnak vádat emelni, azokat őrizetbe veszik és internálják.

Nos, azt hiszem ennyi is elég ahhoz, hogy a túlélők hiteles beszámolóin túl felidézzük e sötét kor sötét árnyait, s mindezt tesszük azért, hogy Magyarországot és annak polgárait soha még egyszer ilyen kor árnyéka ne tudja sötétségbe burkolni.

Kísérje a táborba hurcoltak emlékét a mi együttérzésünk, a családtagok el nem múló szeretete és városunk tisztelete és megbecsülése.

 

Horváth Richárd