Csekő Mihályné az 1940-’45-ös éveket idézi meg. Abban az időben divat volt a fiatalok között a betlehemezés. Egy keménypapírból csináltak jászolt, szent képeket tettek bele, gyertyát gyújtottak benne. Kis ablakokat is vágtak a papírból és pár korabeli fiúval elindultak betlehemezni. Ahová beengedték őket, ott megkérdezték, hogy szabad-e bemutatni a kis Jézuskát. Ott aztán eljátszották a betlehemi történetet, pásztorénekeket énekeltek. Egy másik emlékem a korabeli karácsonyfáról szól. Akkoriban nem lehetett mindig fenyőfát kapni, ezért egy seprűnyelet kifúrtak és abban szurkálták bele a szüleim a fenyőágakat. Ez volt az indiánfa. A szaloncukrot is magunk főztük, selyempapírba csomagoltuk, ez díszítette az indiánfát. Apám és anyám is a cukorgyárban dolgoztak, akkor még nem az államé hanem Hatvany-Deutsch báróé volt a gyár és karácsonykor a báró mindig meglepte a gyerekeket cipővel. Ez is emlékezetes élmény gyerekkoromból – mesélte el történeteit Csekő Mihályné.

Kovács Illésné is felelevenítette gyerekkori emlékeit. A ’44-es években már 8 éves voltam, nyolcan voltunk testvérek, együtt éltünk nagymamával és nagypapával. A karácsonyra úgy készültünk, hogy becsomagoltuk a saját készítésű szaloncukrot és diót festettünk a fára dísznek. Édesanyám nagyon sokat dolgozott értünk, de éjszakánként minden gyereknek horgolt valami szépet karácsonyra. Apukám gyönyörűen énekelt, ünnepkor meg volt terítve, a nyolc gyerek, a nagyszülők, anya és apa együtt ültük körül az asztalt. Nem volt a dobozban ajándék, de nem ez maradt meg bennem, hanem a karácsony esti közös éneklések és a nagycsalád együttléte – idézte fel a nyugdíjas asszony gyerekkori élményeit.

Pallag Attiláné is szívesen emlékszik a régi karácsonyi élményeire. – Nekünk nem volt nagy család, ketten voltunk testvérek. Ez egy vasutas város, mindig akkor jött a Jézuska, amikor apuka otthon volt és nem dolgozott. Lehetett az december 21-e vagy akár 25-e is, az igazi ünnep akkor volt, amikor apuka hazajött. A készülődésről eszembe jut, hogy gyerekkoromban napokon keresztül fényesítettük az almát. Ehhez kapcsolódva az a szokás járta, hogy karácsony estéjén szét kellett saját kezünkkel törni az almát és meg kellett enni. A hagyományok szerint diót is lehetett törni, s akinek egyben maradt a dió belseje, az jövő évben nem lett beteg. A pogácsa a karácsonyi menüből elmaradhatatlan volt, háború alatt kukorica pogácsa került az asztalra. A karácsonyfa díszítéséről az maradt meg bennem, hogy abba a szobába nem volt szabad bemenni ahová jött a Jézuska, még a kulcslyukat is letakarták szüleim. Mikor már nagyobb voltam, saját kezűleg készítettünk vékony színes papírból karácsonyfadíszt, ünnepek előtt hetekkel erre készültünk. Egyébként, ha már meleg szobában töltöttük a karácsonyt, őszintén boldogok voltunk.

Berkes Jánosné is felidézte gyerekkori történeteit.  – Mi négyek voltunk testévek, édesapám vasutas volt, édesanyám háztartásbeli. Igen nagy szegénységben éltünk, már ha fűtött szobánk volt karácsonykor az ünnepet jelentett. Fűtetlen szobában aludtunk. Meleg tégla került az ágyba, hogy a derekunkat, lábunkat melegítsük, a karácsonyok is igen-igen szerények voltak. Hagyományosan édesanyám díszítette a karácsonyfát, addig a nagyszülőknél voltunk. Ajándék gyerekkorunkban nem volt. Örültünk a szép karácsonyfának, ez már meglepetésnek számított. Keresztanyámtól egyszer pici babát kaptunk, azzal szinte nagylány korunkig játszottunk. Édességet is csak fizetéskor ehettünk, akkor egy zacskó cukrot négy felé osztottunk. Akkoriban sokkal fehérebb karácsonyok voltak, előttem mindig az van, hogy ballagunk a nagy hóban és izgalommal vártuk a Jézuskát. Az éjféli misére mindig közösen mentünk a családdal. Nagy dolognak számított nekünk gyerekeknek, hogy addig felmaradhattunk és közösen játszottunk, kártyáztunk a testvéreimmel. Mindezek ellenére egyáltalán nem voltunk elégedetlenek, nagyon boldog időszakként őrzöm a szívemben azokat az éveket – mesélte el Berkes Jánosné.