Mindenszentekkor korábban a vértanúkat ünnepelték, tisztelték őket, mert kiálltak Isten mellett. Az életüket adták, csak úgy, mint Jézus, így kezdettől fogva megjegyezték a temetkezési helyeiket és minden évben megemlékeztek róluk. Rómában a Pantheont az isteneknek, majd később IV. Bonifác pápa a vértanúknak szentelte, hiszen ők segíthetnek azoknak, akik még itt, a küzdő egyházban vannak. Később IV. Gergely pápa azt mondta, hogy ez az ünnep ne csak a vértanúkról szóljon. Úgy gondolta, meg kell emlékezni a Szűz Anyáról, az apostolokról, a vértanúkról, és az összes szentekről, akik már a Jóisten országában vannak. Mindenszentekkor úgy tartják: megnyílik az ég, ilyenkor szorosabb kapcsolatunk van az égiekkel.

A halottak napja később alakult ki, a XIV. században rendelték el ezt az ünnepet. Mindenszentek másnapján, tehát november másodikán emlékezünk meg minden elhunytról. Ilyenkor régen is ellátogattak a temetőbe, köszönetet mondtak az ősöknek, beszélgettek velük, ezzel azt is kifejezték, hogy élőnek tekintik őket. Nem azért mentek ki a sírhoz, hogy egy halottal találkozzanak, és ma sem ezért megyünk ki – vélekedik Koza József prépost. Sokan a temetőben leülnek a sírhoz, imádkoznak és beszélgetnek, egy férj a feleségével, vagy egy anya a gyermekével. Ha így tud hinni az ember, akkor valódi találkozás jön létre. Ha az ember hisz benne, hogy a szerette tényleg él egy másik világban, egy másik állapotban, akkor saját maga is erőt kap. Hiszen a találkozás reményében kiszabadulhatunk a félelmeinkből, mert tudjuk, ha mi is egyszer elmegyünk, találkozni fogunk szeretteinkkel. – Isten annyira szereti az embert, hogy a földi nehézségek után egy másik világban élteti tovább, folytathatja az életet. A temetőben gondoljunk arra, hogy a test igen, de a lélek nincs ott, fent van Istennél – vallja Koza József.