A vasárnap délelőtti szentmisén az 1950. június 19-én történtekre emlékeztek az újhatvani templomban. – Mindazok, akik nyitott szemmel járnak a világban, azt tapasztalják, hogy manapság egyre erőteljesebb ideológiai vita bontakozik ki Európa kultúr- és vallástörténeti gyökereit illetően. Nyilvánvalóan pártállástól függően a keresztény vallás ideológiai vezető helyét és vallástörténeti szerepét egyesek megkérdőjelezik, mások elismerik – kezdte megemlékező beszédét Horváth Richárd polgármester.

Mint mondta: mi, magyarok sajnos ennek a háborúnak mindig is szenvedő alanyai voltunk, a történelem során, mikor a török szakította háromfelé az országot, mikor Trianont megelőzően a Tanácsköztársaság vörös ködje telepedett rá az első világháborús veszteségtől kivérzett országra, majd a második világháború és az azt követő 40 év kommunista diktatúra. Az ateizmus, mint a kommunista ideológia esszenciája, tagadta a vallás lényegét a fizikai léten túli világ és Isten létezését. Az Ótestamentumi tízparancsolatot mint a zsidó-keresztény ember életének legfontosabb valláserkölcsi irányelveit bagatellizálta, a Bibliát hirdető papokat pedig megbecstelenítette. Nos, erre emlékezünk ma. Mert ennek a folyamatnak volt része a ferences szerzetesek elhurcolása az 1950-es évek elején itt Hatvanban és az ország még számos más pontján egyaránt.

Az államhatalmi szervek 1950 nyarán fegyveres erővel kolostorok, rendházak tömegét számolták fel, s tettek több mint tízezer szerzetest egyik napról a másikra földönfutóvá. Magyarországon 1950-ben legalább 2300 férfi szerzetest és 8800 apácát hurcoltak el otthonukból. Csak a hatvani rendház számított kivételnek. A hatvani hívek páratlanul szép példáját mutatták a ferences atyák iránti ragaszkodásuknak. Amint hírül vették, hogy az ország több kolostorából elhurcolták a szerzeteseket, elhatározták, hogy mindenáron megvédik papjaikat.

1950-ben négy ferences páter és két segítő testvér működött a rendházban az ötvenéves Kriszten Ferenc Rafael vezetésével. A további három páter: Tarcza József Aurél (32 éves), Veres János Géza (31 éves) és Zsiga Sándor Kerubin (32 éves). A segítő testvérek egyikét Beluczky Sándor Cirjéknak (39 éves), másikukat Kálvin József Kallisztnak (36 éves) hívták. A június 9-e után naponta érkező hírek és rémhírek hatására lélekben mindannyiuk készen állt, hogy előbb-utóbb őket is deportálják. A hívők tömegei egyszerűen nem értették, miért kell a jólelkű barátokat elüldözni otthonukból. Maga a gondolat is felháborította a várost.

A rendőrök és a közeli katonaság estére lezárták a városba vezető utakat. Nem lehetett se ki-, se beutazni. A hívek – mivel a templomot ki kellett üríteni és be kellett zárni – a templom kertjében és parkjában énekeltek egyházi énekeket, és felváltva kiabálták: ,,Nem engedjük őket elvinni!” A rendőrök ezért elkezdtek lövöldözni a levegőbe. Ekkor sem mozdult senki. Ezután az összes ávós puskatussal nekirohant az embereknek rohamsisakban, és szinte mindenkit véresre vertek.

Autóra tették a négy pátert és a testvéreket. Mindannyiukat az Andrássy út 60-ba vitték, ahol embertelen kínzások közepette hónapokig vallatták őket. A nyilvánosság kizárásával megrendezett bírósági tárgyalásukra 1951. január 31-én került sor. Kriszten Ferenc Rafaelt a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének vádjával életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Tarcza József Aurél, Veres János Géza és Zsiga Sándor Kerubin 10-10 év börtönt kapott Olti Vilmos bírótól. Kriszten Ferenc Rafael nem érte meg a forradalom kitörésének évét, Budapesten a rabkórházban halt meg 1952. szeptember 15-én.

– Mindezek tükrében azt gondolom, mikor fejet hajtunk ferences barátok bátorsága előtt, gondolkodjunk el napjaink európai és hazai terepen zajló politikai szándékok okain és azok megvalósulásának esetleges következményein, talán éppen a rehabilitált ferences szerzetesek vagy akár a kereszténységet hirdető és azt gyakorló európai emberek szempontjából – zárta gondolatait a polgármester.

A szentmisét Tokár János ferences atya celebrálta, ezt követően megkoszorúzták P. Lukács Pelbárt és P. Kriszten Rafael ferencesrendi házfőnökök emlékére a templomban elhelyezett táblákat, valamint a templom udvarán az összes elhurcolt hatvani emlékére állított táblát is.

Fotó: Albert Péter